1881. március 25-én születtem Nagyszentmiklóson, egy Torontál megyei községben, amelyet azóta Romániához csatoltak. Édesanyám kezdett zongorára tanítani, hatéves koromban. Apámnak, aki egy mezőgazdasági iskolának volt az igazgatója, meglehetősen nagy zenei képességei voltak. Zongorázott, mûkedvelő zenekart szervezett, gordonkázni tanult, hogy segítse zenekarát, táncdarabokat is szerzett. Nyolcéves voltam, amikor őt elveszítettem. Halála után Anyám, mint tanítónő küzdött a mindennapi kenyérért. Először Nagyszöllősre kerültünk (ma csehszlovák terület), majd Erdélybe, Besztercére (ma: Románia), végül 1893-ban Pozsonyba (ma: Csehszlovákia). Igen nagy szó volt számunkra, hogy végre nagyobb városba juthattunk, hiszen már kilencéves koromban kezdtem kis zongoradarabokat komponálni, sőt Nagyszöllősön 1891-ben mint “zeneszerző” és “zongoramûvész” nyilvánosan is felléptem. Akkoriban a magyar vidéki városok közül Pozsonyban volt a legélénkebb zenei élet. Ennek köszönhetem, hogy Erkel Lászlótól (Erkel Ferenc fiától) tanulhattam tizenötéves koromig zongorát és összhangzattant, és hogy néhány többé-kevésbé jó operaelőadást és zenekari hangversenyt hallottam. Kamarazenélésben is volt részem, úgy, hogy tizennyolc éves koromra aránylag jól ismertem már a Bachtól Brahmsig terjedő zeneirodalmat — igaz, hogy Wagnert csak a Tannhäuserig. Közben szorgalmasan komponáltam. Brahms és Dohnányi hatottak rám legerősebben, a nálam négy évvel idősebb Dohnányi fiatalkori mûvei közül különösen az Op. 1. befolyásolt.
Érettségi után felmerült a nagy kérdés, hogy melyik zeneiskolába menjek. Akkortájt a bécsi konzervatóriumot tartották a legkiválóbb oktatási fórumnak. Én végül mégis Dohnányi tanácsát követtem és Budapestre jöttem a M. Kir. Zeneakadémiára. Zongorában Thomán István, zeneszerzésben Koessler János növendéke lettem. Itt tanultam 1899-től 1903-ig. Mindjárt a kezdetben nagy buzgalommal kezdtem tanulmányozni Wagner számomra még ismeretlen, mûveit (Tetralógia, Tristan, Mesterdalnokok) és Liszt zenekari szerzeményeit. Magam ebben az időben nem komponáltam. Bár megszabadultam Brahms hatásától, Wagnert és Lisztet folytatva nem tudtam megtalálni azt az új utat, amelyre váhytam. (Liszt jelentőségét a zene fejlődésében akkor még nem ismertem fel; csak külsőségeket láttam mûveiben.) Így, szinte két évig úgyszólván semmit sem dolgoztam és a zeneakadémián csak mint kitûnő zongoristát ismertek. Ebből az egyhelyben topogásból villámcsapásszerû gyorsasággal ragadott ki az “Also sprach Zarathustra” első, 1902-es budapesti előadása. Ez az a mû, amelyet az itthoni muzsikusok javarésze felháborodással fogadott, számomra óriási élményt jelentett: végre irányt, új utat láttam. Rávetettem magam a Strauss partitúrákra és újra komponálni kezdtem. Még egy másik körülmény is döntő hatással volt a fejlődésemre. Akkoriban támadt Magyarországon az a nemzeti politikai áramlat, amely a mûvészet területére is átcsapott. Arról volt szó, hogy zenében is valami sajátosan magyart kell teremteni. Ez a gondolat bennem is meggyökeresedett, és a magyar népzene felé terelt, jobban mondva afelé, amit akkor magyar népzenének tartottak.
Ezek alatt a hatások alatt született “Kossuth” címû szimfonikus költeményem, amelyet Richter János azonnal elfogadott előadásra Manchesterben, 1904 februárjában. Ebben az időben írtam egy hegedûszonátát és egy zongoraötöst is. Az előbbit Fitzner Rudolf adta elő Bécsben, az utóbbit a Prill kvartett mutatta be. Mind a három mû kiadatlan. Ebben a korszakban keletkeztek még az 1904-ben szerzett Rapszódia zongorára és zenekarra (Op.1.), amellyel 1905-ben Párizsban a Rubinstein-díjra pályáztam (sikertelenül), majd az első nagyzenekari Szvit 1905-ből.
Strauss Richard varázsa eközben nem tartott soká. Újra Lisztet tanulmányoztam és főként kevésbé népszerû mûveiben, mint az Années de Pélerinage, az Harmonies Poétiques et religieuses, a Faust-szimfónia, a Haláltánc stb. néhány, számomra idegen külsőségen áthajolva, eljutottam a lényegig. Felfedeztem Liszt igazi jelentőségét, a zene továbbfejlődése szempontjából sokkal nagyobb lángelmét ismertem meg benne Wagnernél, Straussnál. Felismertem azt is, hogy a tévesen népdalnak hitt magyar dalok — valójában többé-kevésbé triviális népies mûdalok — kevés tanulságot nyújtanak. 1905-ben az addig úgyszólván ismeretlen magyar népzene felkutatásába fogtam. Nagy szerencsémre Kodály Zoltánban kiváló muzsikus segítőtársra találtam, aki éleslátásával és ítélőerejével a zene minden ágában nem egy megbecsülhetetlen intéssel és tanáccsal segített. A kutatásban kezdetben pusztán zenei szempontok vezettek, és csak a magyar nyelvterület érdekelt. Később szükségessé vált a zenei anyag tudományos feldolgozása és a kutatás kiterjesztése a szlovák és román nyelvterületre is.
A parasztzene megismerése azért volt rendkívül fontos számomra, mert lehetővé tette, hogy az eddig egyeduralkodó dúr és moll rendszer alól teljesen felszabaduljak. A gyûjtött dallamkincs túlnyomó része, s éppen legértékesebbje, a régi egyházi hangnemeken, ógörög, sőt még régibb (pentaton) hangnemeken épül, és tele van a legszabadabb és legváltozatosabb ritmusképlettel és ütemváltozással, mind a rubato, mind a tempo giusto előadásban. Bebizonyosodott, hogy a régi, mûzenénkben már nem használatos hangsorok mit sem vesztettek életképességükből. Felélesztésük új harmóniai hatásokat is hozott. A dinamikus hangsor felhasználása így a megmerevült dúr-moll rendszerből való szabadulásra vezetett, s végső következménye az lett, hogy ma már a tizenkétfokú hangrendszer minden hangja szabadon és önállóan alkalmazható. A M. Kir. Zeneakadémia zongora tanszékére való kinevezésemet (1907-ben) azért tartottam kedvezőnek, mert lehetővé vált a számomra, hogy Magyarországon telepedjek meg és folytathassam folklorisztikai kutatásaimat. Amikor — ugyancsak 1907-ben — Kodály ösztönzésére megismertem és tanulmányozni kezdtem Debussy mûveit, csodálkozva láttam, hogy az ő dallamvilágában is nagy szerepet játszanak egyes, a mi népzenénknek megfelelő pentatonikus fordulatok. Nyilvánvalóan szintén egy keleteurópai népzene — valószínûleg az orosz — hatására születtek. Sztravinszkij mûveiben hasonló törekvéseket találunk. Úgy látszik tehát, hogy a mi korunk azonos igényeket támaszt az egymástól legtávolabb eső földrajzi területeken: a mûzene felfrissítését olyan parasztzene elemeivel, amelyet az utolsó évszázadok alkotásai érintetlenül hagytak.
Az Op. 4-el kezdődő mûveim, amelyek azt a szemléletet akarták kifejezni, Budapesten természetesen nagy ellenállást leltettek. A meg nem értés oka többek között az is volt, hogy újabb zenekari mûveim tökéletlen előadásban hangzottak el, nem volt sem megértő karmesterünk, sem megfelelő zenekarunk. Mikor már nagyon kiéleződött a harc, néhány fiatal muzsikus, köztük Kodály és magam is, egy Új Magyar Zene Egyesületet próbáltunk alapítani (1911-ben). A vállalkozás főcélja önálló hangversenyzenekar szervezése volt, amely mind a régi, mind az újabb és a legújabb zenét is tisztességes módon adta volna elő. Ezt a célt nem értük el, minden igyekezetünk hiábavaló volt. Ezért is, meg még sok másféle személyesebb kudarc miatt 1912 táján teljesen visszavonultam a zenei élettől. Másrészt, annál buzgóbban fordultam zenefolklorisztikai tanulmányokhoz. Nem egy, a mai viszonyainkhoz mérten meglehetősen vakmerő utazást terveztem. Szerény kezdetként csak egyet tudtam közülük megvalósítani: 1913-ban bejártam Biskrát és környékét, ahol arab parasztzenét tanulmányoztam. A háború kitörése — egyetemes emberi okokon túl — már csak azért is fájdalmasan érintett, mert minden ilyen jellegû kutatást megszakított. Csak néhány magyarországi terület állt rendelkezésemre tanulmányaim számára, itt dolgoztam, némileg korlátozott keretek között egészen 1918-ig.
1917-ben a budapesti közönség magatartása határozottan megváltozott mûveimmel szemben. Az a szerencse ért, hogy egy nagyobb mûvemet, a Fából faragott királyfi címû táncjátékot — hála Tango Egisto mesternek — zeneileg zeneileg tökéletes előadásban hallhattam. 1918-ban ugyancsak ő tûzte előadásra egy régebbi színpadi mûvemet, az 1911-ben írt Kékszakállú herceg vára címû egyfelvonásos operát.
Sajnos, ezt a kedvező fordulatot 1918 őszének politikai és gazdasági összeomlása követte. Az ezzel kapcsolatos, és mintegy másfél évig tartó zavarok éppen nem voltak alkalmasak komoly, nyugodt munkára.
Még a mai helyzet sem engedi meg, hogy zenefolklorisztikai munka folytatására gondolhassunk. Ez a “luxus” már nem telik a magunk erejéből. Az elcsatolt területek tudományos szempontból való kutatása pedig politikai okokból, s a kölcsönös ellenségeskedés miatt úgyszólván lehetetlen. Távoli országok bejárása amúgyis teljesen reménytelen…
Igaz, a zenetudománynak ez az ága sehol a világon nem kelt komoly érdeklődést. Ki tudja, talán nem is olyan fontos, mint amilyennek fanatikusai tartják!